ÉRZELMI ÁRVASÁG- KORUNK GYÖKÉRPROBLÉMÁJA
Érzelmi árvaság – amikor a lélek gyökér nélkül marad
Mindig „más”-nak éreztem magam… sokáig azt hittem bizonyára a születésem nehéz folyamata az oka ennek, és az akkori társadalmi működési forma: az anyák maximum 90 napig lehettek gyermekükkel a szülés/születés után, majd vissza kellett menni dolgozni… megviselt az anyukám és szeretetének hiánya. Még nagyon kicsi voltam, amikor úgy éreztem, hogy ebbe bele kell törődni, „ez a világ rendje”. Amikor velem volt, akkor is a fáradtsággal küzdött, vagy más feladatai voltak, így kialakult bennem az érzés, hogy „teher vagyok” mások számára. Akkoriban egy leányanya gyermekének lenni alapos stigma volt a társadalomban is és családon belül is… 5 éves lehettem és egyik alkalommal, amikor szükségletem mentén játszani hívtam anyukámat, rám szólt: „nem te vagy a világ közepe, ezt jegyezd meg!” Belém hasított az „elutasítottság” érzése…szóvá tette, hogy mennyire „önző vagyok”, mindig csak a játékon jár az eszem, az életben vannak sokkal fontosabb dolgok, mint a játék, és a mókázás, „viselkedj nagylányként!”. Számtalanszor szerettem volna láthatatlanná válni, és gyakoroltam a némaságot, mert azt tapasztaltam, hogy így nagyobb a nyugalom. Megtanultam egyedül játszani, és azt is, hogy néha örömet okozok azzal, hogy segíteni akarok a házimunkákban. Megviselt azok elsajátítása, mert soha nem volt elég jó, amit csináltam, és bevallom, nekem nem igazán volt kedvem hozzá. De már nem volt visszaút, onnantól aktívan részt kellett vennem benne. Gyorsan lett belőlem „mini felnőtt”, már bűntudattal járt a játékkal kapcsolatos hiányérzetem is, és megviselt, amikor az osztálytársak kinevettek vagy sajnáltak, amiért nekem mindig voltak otthoni feladatok, ami miatt ritkán játszhattam velük. Kiközöstve éreztem magamat, és bizonyítani akartam nekik is, az iskolában is és új családomnak is. Merthogy közben anyukám férjhez ment, és született két testvérem is, akik miatt még több otthoni feladatot/felelősséget kaptam… Megértettem, hogy „hol a helyem”, akkoriban így éltem meg. Megtanultam az alkalmazkodást, a családi „játékszabályokat”, és tettem a dolgom a legjobb tudásom szerint, a játékot és a szeretetet fantáziálás keretében éltem meg. Rengeteget olvastam, a könyvek nemcsak barátaim lettek, hanem pótolták a családi támogatást, az élet értelmezését, az életre nevelést. Erőt adtak a mindennapokhoz, és táplálták a reményt bennem, hogy „egyszer minden rendbe jön.” Motivációt adtak a „kitörésre”, és a kitartásra, a túlélési ösztönömet edzették. Szükségem is volt erre, hogy „felülírjam a sorsomat!”
Ma már ha visszanézek szakmai szemmel akkori énemre, úgy érzem, hogy nagyjából „lemondtam magamról…” 14 sem voltam, amikor a testvéreim váratlan, tragikus halála, végleg elszakította érzelmileg anyukámat tőlem, és megéltem a teljes árvaságot. Évekre volt szükségem, sok-sok terápiás élményre és tudatos önépítkezésre, hogy elkezdjem megélni a saját értékemet. Ezt előszőr akkor sikerült intenzíven átélni, amikor megszületett a lányom! Akkor egyértelműen TUDTAM: „nem lehetek olyan selejt, ahogy kezelnek, ha ilyen tökéletes gyermeket szültem”. Énképem akkor spontán korrigálódott, egyre jobban stabilizálódott, illetve időszakosan megingott, ahogy jöttek az újabb és összetettebb kihívások az életemben. Egyre tudatosabbá váltam az énépítő folyamatban, és két csodálatos gyermekem a bizonyítéka annak, hogy sikerült a „kitörés” a családi mintából. Eredménye ennek az is, hogy a 4 főiskolai tanulmányom mellett számtalan szakmai tanfolyamon, kúrzúson keresztül megtanultam életem traumatikus eseményeit szakmai tőkévé „konvertálni”, és már segíteni tudom azokat a sorstársakat, akik bármilyen okból kifolyólag szintén az érzelmi árvasággal élik a mindennapjaikat.
Az érzelmi árvaság egy összetett jelenség, amit sokan tapasztalnak meg életük során, különböző, rajtuk kívül álló okok miatt.
A lelki kötődések hiánya, legyen az a családi, társadalmi vagy egyéni szinten, komoly hatással lehet mindennapi életünkre és mentális egészségünkre. az egyén úgy érzi, hiányoznak azok az érzelmi kötelékek, amelyekre szüksége lenne a biztonságérzethez és a lelki kiegyensúlyozottsághoz. Ennek az állapotnak több oka is lehet, beleértve a gyermekkorban elszenvedett érzelmi elhanyagolást, traumákat, vagy akár a krónikus társas magányt. Az érzelmi támogatottság hiánya miatt az érintettek nehezebben kezelhetik a stresszt, és gyakrabban érezhetik magukat kimerültnek vagy reményvesztettnek. Az érzelmi árvaság nem mindig jár együtt fizikai árvasággal. Gyakran olyan emberek hordozzák magukban, akiknek a szüleik életben voltak, mégis nélkülözniük kellett a feltétel nélküli szeretetet, az érzelmi biztonságot és a támogató jelenlétet, legalábbis úgy, ahogy nekik arra szükségük lett volna. Ez a hiány mély sebet ejt a pszichében, amely kihat a személyiségfejlődésre, a kötődési mintázatokra és a felnőttkori kapcsolatokra.
Az érzelmi árvaságban szenvedők (minden életkorban) tünetei:
- erősen vágynak az elfogadásra, mégis nehezen fogadják el, ha valóban megkapják;
- bizalmatlanság vagy túlzott függés másoktól,
- hajlamosak a túlgondolásra, a sodródásra,
- értékrendjük, önérvényesítési képességük hullámzó,
- bizonyítási/megfelelési kényszerrel, szorongással küzdenek,
- kapcsolataikban újra és újra hiányt élnek meg;
- hajlamosak az önszabotázsra, örömképességük gyenge
- nehezen fejezik ki a saját szükségleteiket és érzéseiket, bizalmatlanság vagy túlzott függés másoktól,
- önértékelési problémáik vannak, kötődésük elkerülő vagy ambivalens
- szélsőséges reakcióik vannak az intimitás vagy elutasítás kapcsán,
- mély érzelmi magányérzet, szégyenérzet kíséri üres óráikat,
- érzelmi szabályozási nehézségek (pl. hirtelen düh, pánik, bezárkózás),
- ismétlődő, fájdalmas kapcsolati minták.
Ugyanakkor: nem keresnek vigaszt vagy segítséget, ha bajban vannak vagy éppen erős tehetetlenséget élnek meg, bizalmatlanok, vagy túlzottan bizalmaskadóak idegenekkel, érzelemkifejezésük szegényes vagy szélsőséges, félelemérzetük és örömképességük felszínes.
Ezek a minták nem tudatosak, hanem mélyen gyökereznek a gyermekkori tapasztalatokban.
A pszichológiai szakirodalom a „kötődési trauma” és a „reaktív kötődési zavar” fogalmaival is írja le ezt az állapotot. A gyermekkorban megtapasztalt érzelmi mellőzöttség vagy érzelmi elérhetetlenség hosszú távon bizonytalanságot, önértékelési problémákat, valamint a bizalom és intimitás nehézségeit eredményezheti. Az érzelmi árvaság tünetei sokszor rejtve maradnak, mert különböző tevékenységekkel vannak kompenzálva, és a túlélési stratégiák – például a túlteljesítés, a humor, vagy az érzelmek elfojtása/felszínes érzelmi működés – elfedik a valódi hiányt. Az önismeret elengedhetetlen az érzelmi árvaság feldolgozásában. Az önismereti munka során megérthetjük, hogy miért érezzük magunkat elhagyatottnak, és felismerhetjük azoknak az életeseményeknek a hatását, amelyek ehhez az állapothoz vezettek. Az önismeret nemcsak a múlt megértésében segít, hanem abban is, hogy tudatosan építhessük jövőbeni lelki kötődéseinket. A kötődési trauma olyan lelki sérülés, ami a legkorábbi érzelmi kapcsolatainkban (elsősorban a szülő–gyermek kapcsolatban) alakul ki, amikor a gondozó nem tud következetesen biztonságos, szeretetteljes és kiszámítható módon jelen lenni a gyermek életében. Ez nem feltétlenül szándékos, gyakran az érzelmi elérhetetlenség, elhanyagolás, következetlenség azért következik be, mert a saját traumákkal küzdő szülő áll a háttérben. Így hát a kötődési trauma nem csak „lelki seb”, hanem mély idegrendszeri, saját élményű lenyomat lesz, amit a korai tapasztalatok „beégnek” az agyba, zavaros gondolkodási- és érzelmi sémákat kialakítva azzal kapcsolatosan, hogy a világ biztonságos-e, és hogy számíthatunk-e másokra. A reaktív kötődési zavar egy klinikai diagnózis, amely a kötődési trauma legsúlyosabb formáját jelöli. Akkor alakul ki, amikor a gyermek hosszú ideig teljesen nélkülözi a stabil, megbízható érzelmi gondoskodást az életének legkritikusabb időszakában (0–5 éves kor).
Vettem egy nagy levegőt, és kutatási témámként megfogalmaztam az érzelmi árvasággal kapcsolatos kérdéseimet, és egy anonim kérdőív formájában közkinccsé tettem. Míg gyűlnek a válaszok, nekifogtam a témát felölelő könyvem írásának, amely arról is szól majd a szakmai háttér mellett, hogy hogyan sikerült nekem az önnevelés/újragyökerezés folyamata, a helyreállásom szakaszai, a túlélő/áldozat szerepköréből való kitörés.
ÉRZELMI ÚJRAGYÖKEREZÉS folyamata RESTART mentorprogrammal
A helyreállás/gyógyulás nem a múlt kitörlését jelenti, hanem annak elfogadását és új alapok építését, amikor az ember megtalálja a saját biztonságát, belső otthonát, és képes új módon kapcsolódni önmagához és másokhoz. A változás lehetséges, de tudatos és következetes önismereti munka, támogató közeg és új érzelmi tapasztalatok szükségesek hozzá.
A gyógyulási folyamatban sokat ad az önsegítő közösség, ami csökkenti az érzelmi árvaság egyik legnagyobb terhét, a magányérzetet. A közösségi megtartó erő segít abban, hogy a gyógyulás ne elszigetelt küzdelem, hanem megosztott tapasztalat legyen. Az érzelmi árvaság tehát egy kihívást jelentő állapot, de megfelelő szándékkal, támogatással és eszközökkel képesek lehetünk megtalálni a lelki kötődés és az érzelmi biztonság hiányából adódó sebek gyógyulásának útját.
A pozitív énkép kialakítása a legfontosabb lépés a felépülés útján. Ez magában foglalja, hogy felismerjük saját értékeinket, erősségeinket, és megtanuljuk elfogadni hibáinkat, mint irányjelzőket/kihívásokat. Egy erős és pozitív énkép stabil alapot biztosít a lelki egészség számára, és segít megelőzni a jövőbeni érzelmi, fizikai problémákat. Fókuszálni kell a tudatos énképkorrekcióra, ebben segít a kognitív viselkedésterápia, a rendszerszemléletű élményfeldolgozás vagy mentálhigiénés programok. Cél, hogy reálisabban lássuk önmagunkat, és javítsuk önértékelésünket.
A mentális egyensúly megteremtése időigényes folyamat, tudatosan tenni kell mentális egészségünkért, és aktívan dolgozni a testi és a lelki harmónia eléréséért. Ennek része a rendszeres testmozgás, a megfelelő alvás, az egészséges táplálkozás, i/tanulási folyamatok megélése, jó emberi kapcsolatok, amelyek mind hozzájárulnak a mentális stabilitáshoz. Az önérték építése kulcsfontosságú. Ez nem csak arról szól, hogy mennyire tartjuk magunkat értékesnek, hanem arról is, hogy képesek vagyunk megbízható, hiteles kapcsolatokat kialakítani másokkal. Hiteles kapcsolataink révén valódi érzelmi kötelékeket hozhatunk létre, amik hosszú távon erősítik lelki egészségünket.
Az önérték, önbecsülés ereje az a belső tartóoszlop, ami megtart bennünket a legnagyobb viharban is, az önmagunkkal való szeretetteljes, tiszteletteljes kapcsolat alapja – és minden egészséges emberi kapcsolat kiindulópontja.
Ezek nem csupán érzelmek vagy pillanatnyi hangulatok, hanem mély belső meggyőződések arról, hogy:
- Értékes vagyok pusztán azért, mert létezem. Nem a teljesítményem, a külsőm vagy mások véleménye határozza meg az értékemet.
- Méltó vagyok szeretetre, tiszteletre és jó dolgokra, függetlenül a múltamtól vagy a hibáimtól.
- Jogom van határokat húzni és megvédeni magam a bántásoktól.
- Képes vagyok dönteni az életemről, és vállalni a felelősséget érte.
Az önérték adja a stabil alapot, az önbecsülés pedig az a belső erő, amely megtartja ezt az alapot a mindennapi életben. Együtt erősítik a belső biztonságérzetet, így kevésbé függünk mások visszajelzésétől, segítenek nemet mondani arra, ami árt, és igent arra, ami épít, felszabadítanak a megfelelési kényszer alól, így hitelesen élhetünk, fokozzák a lelki és testi egészséget, kevesebb stresszt és több örömöt visznek az életünkbe.
